A hétvégén a faluszéli kempingben motorostalálkozó volt, ami ráadásul a világ egyik legkeményebb klubjának rendezvénye volt. Mindezzel párhuzamosan pár haver legénybúcsút tartott, ezzel térben és idõben is egy pontra helyezve a sztorikat.
Történt, hogy a legénybúcsús figurák elmentek egy kis romantikus bebaszós hajókázásra, majd pedig hajnali 1-re szerény szállodánkba várták a ribancokat meglepetéshölgyeket. Megbeszéltük, hogy 1-kor tali, biztosítjuk nekik a helyszínt és a kiszolgálást. Érkezünk a szállodához, ahol látjuk, hogy a skacok kint állnak az utcán. Bazsi barátom erõsen fogja a fejét, és szemöldöktõl lábujjig csurom vér mindene. Kérdezzük “wtf’, mondják a szállodában lakó 30 barátságos német motoros kicsit agyonverte õket. Még a mondatot sem bírják befejezni, amikor Andriska elrohan mellettem, üvöltve: “FUTÁÁÁÁS”. Nézek elõre, hát rohan felénk 30db hegyomlás. Nem is kellett több, rohantunk, mint Carl Lewis.
Szerencsénkre nem volt kedvük futni, a lellei fõtéren kipihentük magunkat. A srácok hívták rögtön a kékeket, amit én próbáltam megakadályozni. Hamarosan meg is érkezett 3 kisegér méretû, de annál bátrabb fellépéssel rendelkezõ kolléga Kiugrottak a kocsiból, bõrkesztyûben, tonfával. Mondom ne olyan gyorsan! “te csak ne aggódj, lerendezzük õket perc alatt” hát jó, de mondom eléggé nagyok a haverok. “semmi gond, van nélunk 2×14 lõszer, megállítjuk mindet. Meg múlthéten balhéztak a cingányok, odamentem egyedül, úgy rebbentek szét…” Mondom menjél soksikert halott vagy. Mondanom se kell (de kell, hisz én vagyok a mesélõ) az arc 15 másodperccel azután, hogy meglátta a brigádot, már a kocsi mögött reszketett, és hívta az erõsítést.
A spanok ahogy meglátták a rendõröket, kedvesen közölték a recepcióssal, hogy ha valaki azt meri mondani, hogy õk kezdték, szétverik a kócerájt. Ennek nyomatékosítására berendezkedtek ostromra, karnisokat, virágkarókat és hasonlókat szedtek össze… Éreztem hogy vége a mókának, hívni kell a lovasságot. Óriási szerencsémre az egyik kedves ismerõsöm is tagja a klub hazai részének. “nyertek bazdmeg gázvan megölnek megesznek jajj” hívásom után hamarosan megérkezett pár arc a hazaiaktól, és lecsitítgatták a kollégákat. Mögöttük én is bemerészkedtem, ahogy megláttak, rögtön elém állt 3 hústorony “temitakarsz meghalsz” nézéssel. Ékes németemmel elmagyaráztam nekik, hogy én hívtam a haverokat, nem akarom a rendõrséget, oldjuk meg okosba. Megértette, bólintott, majd a következõ mondatot intézte az ölésre ugrásra kész sereghez:
Er is ein von uns!
Remélem senkinek sem kell lefordítanom, mintha megváltozott volna mindenki. Kenyérre kenhetõ haverok lettek, akik aggódva lesték, mi fog történni. Közben kint a rendõrök még mindig gyûjtötték a bátorságot, bent pedig elmesélték a németek, hogy valaki beugatott nekik, azért csattant pár pofon. A mieink arra emlékeznek, hogy Bazsi odament haverkodni “ducati, V2” vezérszavakkal. Valószínûleg sohasem derül már ki, a lényeg, hogy a németek ütöttek elõször és utoljára. Közben megérkezett a mentõ, a 17 srác a parkolóban várta csendben a fejleményeket, a 30 motoros a teraszon sörözve. Bazsival irány a kórház, ha jól tudom 4 öltés a homlokán, eltört orr, eltört szemüveg. A fiúk még próbáltak “jogállam” és “felelõsségre vonás” szavakkal hatni, de egyre jobban tudatosult mindenkiben, hogy itt max. csendben elkullogunk, és örülünk, hogy nem kapunk többet. Nem mondtam, de a magyarok otthagytak 2 srácot õrizni a békét, akik sikeresen megakadályozták a még ittas és még bátor hazánkfiait, hogy bemenjenek és “600 euró a szemüvegekért azonnal, köcsögök” szavakkal méltóságteljesen elhagyják a földi életet. Tõlük azt is megtudtuk, hogy örülhetnek a fiúk, hogy ennyivel “megúszták”, mert nem szoktak ilyen kíméletesek lenni a srácok.
Száz szónak is egy a vége, hajnali fél5-kor végre megérkezett a nyomozó (a németeknél KRIPO, azaz kriminalpolizei – tudtam meg tõlük), aki szépen fölvette a vallomást, hogy senki nem látott semmit. Ami egyébként tényleg igaz, fogalmuk sem volt a srácoknak ki és kit ütött. Röviden és tömören, ha a rendõröktõl várjuk a megoldást, talán még most is ott állunk és ostromoljuk a szállodát – nagy szerencse, hogy volt egy telefonszámom, ami megmentette a helyzetet. A megszokottól eltérõen nincsenek illusztrációk, nem kívánom, hogy valamelyik reggel a 30 keményen bepipázott arc megjelenjen a lakásomnál, hogy megdolgozzák itt ezt a hédert! Feszítõvassal, hegesztõpisztollyal!..
És még mi viccelõdtünk Csipesz blitzkriegjén…. A kettõ között volt némi különbség!
szrta: agnes — July 18, 2011 @ 9:18 pm
Apám, ott aztán van élet felétek!
szrta: dvorcsak — July 19, 2011 @ 9:59 am
hát tényleg nem a hobbináci kiscserkész brigád volt!
szrta: andris — July 19, 2011 @ 10:29 am
why do these things alyways happen when I just have left for cheeseland 🙁
Next time make sure I can watch some nice cingany vs bõrfejû. Or any other fun matchup…
szrta: Danika — July 19, 2011 @ 11:19 am
a képen látható tetoválás nem tükrözi hitelesen az eseményt. momentán hiányolom hókenkrajcot az izmos ember könyökérõl.
szrta: langyos — July 20, 2011 @ 7:25 pm